Az első csendes éjszaka – Amikor az illúziók elpárolognak

„A legsötétebb órák nem akkor jönnek el, amikor a mentő szirénázik, vagy amikor a rokonoknak telefonálsz. A legsötétebb óra az, amikor a világ elcsendesedik, te ott maradsz a magányban, és felmerül a kérdés: Hogyan tovább holnap?”

A felfordulás, a felkavaró telefonhívások és az első sokk után elérkezett az első csendes éjszaka. A házban végtelen, nyomasztó némaság uralkodott. Ott ültem az egyedüli magányban, és belém csapott a hideg zuhany: már soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Emlékszem, a kisebbik fiam odaült mellém, a szemeiben félelem és bizonytalanság tükröződött, amikor feltette azokat a kérdéseket, amiktől minden édesanya szíve megszakad:

„Anya, mi lesz most velünk? Hogyan fogunk tudni megélni? Miből fogunk élni?”

A szavaitól gombóc nőtt a torkomban, de tudtam: nekem válaszokat és biztonságot kell adnom. Meg kellett tanulnunk berendezkedni egy teljesen újfajta életmódra.

Kerüld a kiszolgáltatottságot!

Sokan abban a tévhitben éltek a környezetemben, hogy a férjem jól menő, középszintű építőipari vállalkozását mi faktikusan együtt csináljuk. Bár mindig ott voltam mellette háttértámogatóként és feleségként, én szilárdan a saját utamat jártam. Már 20 éve a szociális szférában dolgoztam – abban az időszakban éppen vezetői beosztásban. Tudom, ez nem az a terület, ami a legprofitábilisabb vagy a legjobban megfizetett, de egy dolgot megadott: a saját egzisztenciámat.

Soha ne függj egy férfitól, és ne kerülj kiszolgáltatott helyzetbe! Nem törvényszerű,hogy bárkivel ilyen tragédia történjen, mint velem, de az élet tele van váratlan buktatókkal. Mindig kell, hogy legyen B terved!

Amikor aznap éjszaka a jövőn gondolkodtam, legalább egy dolog miatt nem kellett kétségbe esnem: nem kellett azon rágódnom, miből megyek el másnap a boltba bevásárolni, vagy miből tartom el a gyerekeimet. Voltak saját álmaim, terveim és önálló karrierem. Ha mindig csak másoktól vártam volna a megoldást, nem tudtam volna így talpon maradni, és a fiaimat sem tudtam volna átsegíteni ezen az időszakon.

Legyenek saját céljaid, saját egzisztenciád – mert ez adja meg azt a stabilitást, ami a legnagyobb viharban is talpon tart!

A pattanó húr és a 48 órás virrasztás

Az éjszaka közepén, miközben a gondolataim örvénylettek, hirtelen egy éles hang vágott bele a csendbe: elpattant egy húr a nagyobbik fiam gitárján.

Olyan volt, mintha a térben is elpattant volna valami. Onnantól kezdve álom sem jött a szememre. Gyakorlatilag 48 órán keresztül egyfolytában talpon voltam.

Azon az éjszakán jöttem rá, hogy 45 évesen az ember még egyáltalán nem gondol a halálra, nem foglalkoztatja a temetés. A kétségbeesés és a káosz közepette borzasztóan hiányzott valaki, aki konkrétumokat mond, aki megfogja a kezem, és megmutatja, milyen lehetőségek és lépések vannak egy temetéssel kapcsolatban.

Keress kapaszkodókat!

Pontosan az a tehetetlenség és információhiány ihlette a 4events.hu oldalam kialakítását.

Amikor az ember ebben a lelkileg megsemmisítő állapotban van, nem tudja, merre induljon. Ezért állítottam össze a weboldalamon egy olyan iránymutató kérdéssort, amit bárki kitölthet, aki hasonló helyzetbe kerül.

Ha nem tudod, hova tovább, ezek a strukturált kérdések és tanácsok támpontot és tisztánlátást adnak abban a pillanatban, amikor a legnagyobb a káosz a fejedben.

Az érzelmi biztonság és a szakszerű segítség

Bár az anyagi stabilitás megnyugtató volt, tudtam, hogy az igazi harc az érzelmi biztonságunk helyreállítása lesz és  ehhez nem voltunk elegendők egyedül.

Emlékeztem a jóbarátnőmre, Pannára, aki korábban már átment egy hasonló érzelmi válságon. Tudtam, hogy ő ismer egy nagyon jó gyermekpszichológust. Semmit sem halogattam: rendkívül rövid időn belül felkerestem ezt a szakembert a gyerekeim miatt.

A segítségkérés nem szégyen, hanem a gyógyulás első lépése!

Sokan még mindig tabuként kezelik, vagy szégyellik, ha pszichológushoz kell fordulniuk. Én viszont azt vallom, hogy a szakember felkeresése a legfelelősségteljesebb döntés, amit a szeretteidért tehetsz.

Ne akarj mindent egyedül feldolgozni! A gyermekpszichológus hihetetlenül sokat segített a fiaimnak abban, hogy elinduljanak a gyászfeldolgozás útján.

Ez a tapasztalat ültette el bennem a magot a saját jövőmmel kapcsolatban is. Szociális- pedagógiai  és kommunikációs szakemberi háttérrel a hátam mögött elhatároztam, hogy megszerzem a gyászfeldolgozó terapeuta képesítést is.

Az elhalványuló ígéretek és az igaz barátnők megtartó ereje

Ahogy telt-múlt az idő, és megpróbáltunk visszarázódni a hétköznapokba, egy újabb keserű felismeréssel kellett szembesülnöm. Lassan elkezdtek elkopni azok az ismerősök, akik a tragédia első napjaiban még nagy, elcsépelt szavakkal dobálóztak, hogy „így segítünk, meg úgy segítünk”.

Szépen, csendben elfogytak. De az igazat megvallva, ezen a részén már meg sem lepődtem.

Az élet azonban olyan, mint egy mérleg: egyik kezével elvesz, a másikkal viszont ad. Miközben a hamis kapcsolatok lemorzsolódtak, új, meghatározó személyek léptek be az életünkbe – legfőképpen barátnők.

Hihetetlen és furcsa az élet: pont akkor talál meg a segítség, amikor nem görcsösen keresel valamit, csak megnyílsz a világ felé. Megjelentek azok a barátnők, akikről az első pillanattól kezdve éreztem, hogy önzetlenül állnak mellettem. Nem vártak cserébe semmit, mégis ott voltak. Egy csodálatos, természetes adok-kapok alakult ki közöttünk.

Maradj nyitott, mert a segítség a legváratlanabb helyről érkezik!

Ha bezárod a szíved a fájdalom miatt, kizárod a gyógyulás lehetőségét is.

A nyitottság a te legnagyobb erőd. Ha nyitott tudsz maradni a világra még a legnehezebb időkben is, bármilyen csoda megtörténhet az életedben. Engedd be azokat az embereket, akik érdek nélkül, tiszta szívvel nyújtják a kezüket!

Ami még hátra van…

A mindennapi küzdelmek és az új életmód kialakítása mellett nyilvánvalóan ott tornyosult előttünk a legnagyobb szimbolikus mérföldkő is: a temetés.

Arról a napról, a szervezésről és magáról a búcsúztatóról egy külön blogbejegyzésben fogok nektek mesélni. Mert a temetés nemcsak egy szomorú kötelezettség, hanem egy rendkívül fontos, szent állomás a gyászfeldolgozásban. És számomra ez a pillanat jelentette a döntő fordulatot is – ekkor indult el az a folyamat, ami elvezetett odáig, ahol most vagyok, és ami meghatározta a jelenlegi hivatásomat polgári búcsúztatóként.