A végső búcsú hálójában – A 7-es szám rejtélye
Az életben mindössze két dolog teljesen biztos: az, hogy megszülettünk, és az, hogy egyszer meghalunk. A születésre kilenc hónapon át készülünk,mint leendő édesanyának van időnk felkészülni izgalommal, várakozással, tudatosan. A halálra viszont soha, semmilyen életkorban nem lehet felkészülni.
Ott álltam 45 évesen, és egy olyan feladattal találtam szembe magam, amire soha nem gondoltam volna: meg kellett szerveznem a saját férjem temetését. Fiatalon, a harmincas-negyvenes éveinkben nem ülünk le a párunkkal a vacsora asztalhoz arról beszélgetni, hogy mi legyen, ha a legrosszabb bekövetkezik. Nem beszélünk rituálékról, temetési formáról, szórásról vagy koporsóról. Tabuként kezeljük, mert azt hisszük, még messze van. Aztán amikor hirtelen bekövetkezik a felfoghatatlan, a lelkileg amúgy is darabokra hullott ember nyakába szakad a döntés teljes súlya.
És ekkor elindultak a kérdések. A családtagok, a rokonok, a környezet érdeklődött: „Hogyan lesz? Hol lesz? Mit szeretnétek?” Össze kellett szednem az összes maradék erőmet, hogy végigcsináljam ezt a folyamatot.
Egy dologban az első pillanattól kezdve biztos voltam: hamvasztásos temetés lesz. Ahogy formálódott bennem a búcsúztatás gondolata, egyértelművé vált, hogy egy kompromisszumos megoldást kell találnom a belső vágyaim és a külvilág elvárásai között. Így döntöttem az osztott hamvasztás mellett. A hamvak egy része egy urnafalba került a köztemetőben. Ezt elsősorban a férjem szüleiért és a szűk családért tettem, hogy legyen egy fizikai emlékhely, ahová bármikor kimehetnek, virágot vihetnek, és leróhatják a kegyeletüket a társadalmi normáknak megfelelően. A hamvak másik felét viszont megtartottam magunknak – a két fiamnak és jómagamnak.
Mi ízig-vérig „balatonisták” voltunk. Évente kétszer mindig elutaztunk a tóhoz, a férjem és a kisebbik fiam imádtak ott lenni, sokat horgásztak együtt. A Balaton minden egyes szegletét bejártuk, és komoly terveink voltak: fél lábbal ott szerettük volna megvetni az életünk hátralévő részét , és egy kis házikót vásárolni a part közelében. Tudtam, hogy a férjem lelke ott leli meg az igazi békéjét. Így elhatároztam, hogy megkeressük azt a megfelelő pillanatot, amikor hárman elutazunk a Balatonra, és a vízbe szórjuk a hamvai másik felét.
A temetői séta és a megfelelési kényszer csapdája
Mielőtt a temetkezési irodába bementünk volna, a férjem édesanyjával kimentünk a nagyvárosi köztemetőbe, hogy kiválasszuk a legmegfelelőbb urnafal-helyet. Próbáltam végtelenül felkészült lenni: fotókat készítettem a szabad helyekről, mérlegeltem a lehetőségeket.
Mindenáron meg akartam felelni az édesanyja elvárásainak, hogy ő megnyugvást találjon a helyszínben. Végül egy csendes, békés, jól megközelíthető helyet választottunk.
(Utólag visszagondolva – és ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni – rájöttem, mennyire felesleges volt ez a folyamatos megfelelési kényszer. De abban a sebezhető pillanatban az ember görcsösen kapaszkodik abba, hogy másoknak jót tegyen.)
12. Útmutatás: A társadalmi konvenciók csak árnyékok – A valódi lezárás a tiétek!
Amikor temetést szervezel, hirtelen mindenki elvárásokkal lép fel veled szemben. A rokonok, a közösség, a szomszédok – mindenkinek megvan a maga elképzelése arról, mit „illik” és mit „kell” tenni egy ilyen helyzetben.
Ne engedd, hogy a külvilág elvárásai felülírják a te belső békédet!
Csak addig a pontig felelj meg a társadalmi normáknak, amíg az téged és a szűk családot szolgálja, de ne vállalj elviselhetetlen kompromisszumokat csupán a konvenciók miatt. A búcsú rituáléja elsősorban az itt maradt legközelebbi szerettekről szól, nem pedig a külvilág véleményéről.
Meredek lépcsőfokok és a 7-es szám rejtélye
Bementünk a temetkezési irodába,ahol egy rendkívül kedves, megnyugtató fiatal hölgy fogadott bennünket, aki minden adminisztratív információt átadott, és segített kijelölni az időpontot.
A rideg egyszerűség, az alig bútorozott nagy szoba, ami tele volt kiállított temetkezési tárgyakkal, urnákkal, koporsókkal, azonnal fojtogató érzést keltett. Ezek közül az urnák közül mégis könnyen választottam: tudtam, hogy a férjem nem szerette a kirívó, flancos dolgokat. Mindenből csak a puritán, egyértelmű, funkcionális megoldásokat kereste. Kiválasztottuk a betűtípusokat, az urnát, a méreteket, majd leültünk egy íróasztalhoz a további adminisztrációhoz. Jöttek a kérdések, adatok, egy ember életének a végstádiuma papírra vetve. Miközben az ügyintéző hölgy rögzítette az adatokat, én csak bambán néztem ki az ablakon a forgalmas utcára. Alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Majd eljutottunk a köztemetői pontos urnafal-hely egyeztetéséig. Próbáltam leegyszerűsíteni a dolgot, és odaadtam a telefonomat az ügyintéző hölgynek, amiben benne volt a fotó az általam kiválasztott, üresnek gondolt urnafalról. A hölgy megkért, hogy gyorsan szerkesszem meg a fotót a telefonomban, és egy piros karikával jelöljem meg pontosan, melyik az az urnahely. Megcsináltam, ő pedig megerősítette: az urnafal szabad. Mély csönd telepedett ránk. Véglegesítette az adatokat, majd kimondta: „Ez a 7-es számú kolumbárium lesz akkor, ez így megfelelő?”
A sorsszerű véletlen?
Ekkor felkaptam a fejem, és visszakérdeztem: „Hányadik?” Újra megerősítette: a hetedik…
Magamban végigfutott a hideg. Újra találkozom azzal a bizonyos 7-es számmal, amivel már korábban is… mindez véletlen, vagy elment az eszem? Lehet, már a gyászban teljesen meghülyültem. De lepörgettem magamban újra azt a korábbi, a férjem halála előtti véletlen, vagy talán sorsszerű találkozást a postán dolgozó hölggyel, akitől kaptam egy számsort. Ő akkor azt mondta: „Figyelj az életed következő időszakában a 3 darab 7-es szám ( 777 )felbukkanására.”
Misztikum? Véletlen? Létezik sorsszerűség? Én, aki mindig a realitások talaján mozogtam, hirtelen elgondolkodtam ezen. De egy biztos: ez valóban velem történt meg.



